A gép forog, a baloldal pihen

Sosem látott sebességgel dübörög az EP választási kampány, a legtöbb politikus nyolc éves kisgyerek szintjén kommunikálja bugyuta programjait, de azt senki nem vonja kétségbe, hogy az eddigi választásokkor is oly serényen durrogtatott „ennek a választásnak sorsdöntő szerepe van” lózung most tényleg megállja a helyét.

A kultúrharc egy olyan romantizált kép a politikai csatározásokban, amelyet leginkább a jobboldal szeret mantrázni. Nem is áll távol a valóságtól az, aki ezt a szót használja, de mégis, az egész európai jobboldal inkább „kultúrhátrál”. Furcsa egy harc az, ahol igazából csak az egyik fél visel kíméletlen hadat a másik ellen. A baloldal folyamatosan tűzzel-vassal, de leginkább hazugságokkal támadja a jobboldalt, aki mielőtt visszatámadna, hátranéz, hogy állnak-e mögötte elegen, merje-e kimondani egyáltalán azt, amit gondol, és ha úgy ítéli meg, hogy nincs támogatottsága, akkor nem emeli fel a hangját, hagyja inkább veszni az igazát. A baloldal ezzel szemben, minél kevesebben állnak a vélt, vagy valós igazsága mögött, annál hangosabban és agresszívabban támad, míg végül erőből át nem üti az akaratát.

A politikusok gyávasága, a populizmus illékony bátorsága

A legtöbb jobboldali politikus, mivel most nekik kedvez a tömeg akarata, meg mer lépni bizonyos kedvező intézkedéseket, de cserébe hatalmas területeket ad át az ellenségnek. Úgy kell ezt elképzelni, mintha feladnánk a Mohácsot csak azért, hogy egy kis erdélyi területet megmentsünk (oh, hát nem így tett Zápolya János? De.). Hogy magyar példánál maradjunk: kormányunk egyre hangosabb szószólója az összeurópai csendes többségnek, akik nem szeretnék feloldani identitásukat az idegen kultúrákban, – cserébe azonban odaveti martalékul az ifjúságot és a jövőt politikai ellenfeleinek. Nem gondol a holnappal, főleg nem a sajátjaival. A baloldal körmeszakadtáig kitart a sajátjai mellett, a jobboldal úgy veti oda maradékként az embereit a politikai vesztőhelynek, hogy bele sem remeg. Rövidtávon legalábbis nem, de ha valóban akarunk jövőt magunknak, ilyen veszteségeket nem lehet megengedni, a defetizmus nem lehet alternatíva. Hogy világi példák szintjére hozzam mindezt: egy nyilvánvaló vicc miatt lett pária Oláh Gellért, Martin Sellnert épp egy olyan dolog miatt állítják a szőnyeg szélére, amit el sem követett, Trombitás Kristófot pedig „meleggyógyítós műsora” után kishíján a sajátjai vetették ki.

Mindezt miért?

Mert ahogy minden csoda, úgy ez is három napig tartott: egy kis ideig, valóban nagy nyomást helyezett a baloldali sajtó ezekre az emberekre, a saját oldaluk pedig szinte önként és dalolva határolódott el, rekesztette ki azokat akiknek a hatalmát köszönhetik. Martin Sellnertől most feleslegesen határolódik el az FPÖ, olyan túlzó lépéseket tesz az EU kampányban, hogy az a saját „hazafiságát” is már-már megkérdőjelezi. Ezek a plusz gesztusok az ellenfeleknek olyanok, mint amikor Orbán maga megy Erdogan beiktatására, vagy amikor egy tíz fős, Tibet szabadságáért kiálló fiatalt rejtenek el a kínai elnök elől. Kontraproduktív.


A csendes többség az, amely felemeli újra és újra az igazság szószólóit,

akik aztán a hatalom mámorától eltunyulva engedik át magukat a könnyen jött siker kevésbé tartós haszonélvezetének, majd úgy állnak tovább magára hagyva ismét az igazságot, mint ahogy a szalonka repül tovább északnak, miután porfürdőt vett a róna homokján. Ezért a baloldalnak a hatalomrajutása érdekében semmi mást nem kell tennie, mint folyamatosan nyomás alatt tartania a jobboldalt, mert az elfelejtett harcolni, elfelejtette, hogy nála az igazság, elfelejtette, hogy van gerince és azt, hogy könnyedén nevethetné ki a baloldal leghitványabb próbálkozását is.

Bódi Ábel