Haza, szabadság, tradíció

Az identitárius mozgalomnak ez a három jelszava. Ezek jelentése jobb- és baloldalon is mindig kiforgatásra kerül, így tegyük ezt tisztába.

Haza

A haza fogalma mióta közszájon forog, azóta egy nehezen definiálható fogalom. Van, aki egy darab határokkal körülvett földdarabként, van aki egy belső érzésként és van aki az egész világot tekinti hazájának. Valójában mindhárom és egyik sem. Ha emlékszünk az etnokulturális identitásra, ott is rétegei vannak az ember önmeghatározásának, úgy a hazájának is. Az ember nem választja a hazáját, ahogy családját sem (ld. regionális identitás). A haza a föld is, a neveltetésünk és a kultúránk amiben szocializálódunk. Ahogy a föld hat a kultúra evolúciójára, úgy hat az egyénre hazájának tája és a tájban megbúvó kincs: az emberek által, súlyos évezredek formálta kultúra is. Mindezek együttese a haza, amelyet az embernek mindenkoron el kell különíteni világi hatalmaktól.

“Hazádnak rendületlenûl
Légy híve, oh magyar”

A hazaszeretetre manapság oly divatos „utálom a kormányom, tehát a hazám is” olyan mérgező, hogy emberek örökségük feledve hagyják el lélekben és/vagy fizikailag is nemzetüket. Ha lefejtjük a mindenkori világi hatalom tulajdonságait és függetlenítjük azt a magyarságtól és képesek vagyunk meglátni önmagunkat a Badacsony dombjain, vagy az Egyeskőről nyíló kilátásban és a család – legyen vérszerinti vagy kényszer formálta – megbocsájtó és mindig befogadó mivoltában, akkor felismerjük mit jelent a hazaszeretet, mi az amiért felelősséggel tartozunk és mit jelent az, hogy ebben a felelősségben annyi hű szív hiába onta vért.

Szabadság

Nehéz mind a három fogalom. A szabadság eredetét szeretjük visszavezetni csupán a felvilágosodás elsötétülő óráira, de ennél igazán távolabbra nyúlik vissza. A premodern (lásd később) ember sokszor Krisztusig vezeti vissza a szabadság eredetét, ha képes áthidalni önnön korlátait és a szabadság fogalmát elvezeti aquinói Szent Tamás gondolatain keresztül a Megváltóig. Ez már egy jóval – a szó valódi értelmében vett – felvilágosult értelmezés, de még tovább kell mennünk a szabadság feltárásában. Az egyén szabadsága egészen az ember evolúciójáig nyúlik vissza, egy folyamatos fejlődés a művészet megjelenésétől Krisztuson át, a modern emberig. A művészet megjelenésével az ember túllépett az állati korlátain, a szabadságát alkotásra, gondolatait már elvontan is ábrázolni tudó lénnyé fejlődött. Belépett az anyagon túli létezésbe, a lelke (keresztényként értelmezzük a Szentlélek ajándékaként) kifejezésre került annak legmélyebb valójából. Krisztus még tovább emelte a szabadságfokot azzal, hogy amikor az ember megérett annak felfogására, isteni magasságba emelte és feloldozta minden világi béklyó alól. Az ember ezután tanulta csak meg használni is a kapott ajándékot. A szabadság iszonyatos felelősség, hiszen ahogy alkotni, úgy pusztítani is lehet vele és általa. A rossz értelmezése az, amikor csupán „mert megtehetjük”, elpusztítunk valamit. A jó értelmezése, amikor alkotunk. Önmagából ki is fordíthatjuk, hiszen a teremtésre hivatkozva megannyit pusztított már az ember. Ezért kell hát a szabadságot „határok” közé szorítani, amely nem jelent mást, mint a valóban végtelen szabadságot egy behatárolt értelmezési síkon értelmezni. Mivel az ember nem képes ezt a sokdimenziós dolgot csupán egy dimenzióban értelmezni, ezért ha csak definitíve határozzuk meg a szabadságot, nem fog sérülni annak korlátlansága.

“Ezért kell hát a szabadságot „határok” közé szorítani”

A szabadság az egyén szabadságát jelenti, mivel szabad kollektívát csak szabad egyének alkothatnak. Ez a fajta individualizmus nem összekeverendő a posztmodern világ okozta atomizációval! Az egyén szabadságát az határozza meg, hogy az általa meghozható döntéseket milyen tényezők korlátozzák (ld. adott ország törvényei), valamint az ember saját képességei önnön szabadságának kihasználására.

Tradíció

Nem ismételném magam, de ezt a fogalmat is előszeretettel forgatják ki. A tradíció egy közösség fejlődésekor velük alakuló kulturális hozomány. A tradíció kialakulhat és gyarapodhat, de nem változhat. Például a templomon a kereszt tradicionálisan helyet foglal, ezt nem írhatja felül egyes emberek „szabadságából” fakadó akarata, tehát csupán azért mert valakit zavar a kereszt, le nem kerülhet, hiszen ezzel már nem csak a tradíció sérülne, hanem más emberek szabadsága is. A premodern a tradíciót örökkön alapul veszi, de nézzük meg, hogy önmagában a tradíció vehető-e egyáltalán öröknek? Nem. Az aztékok emberáldozata egy tradíció volt, de olyannyira sérült a többi egyén szabadsága, hogy anyagi létük el is veszett a tradícióban, olyan okok miatt melyre befolyásuk nemigen volt. Vegyük a Húsvétot profán ellenpéldának: van egy liturgikus hagyománya és van egy népszokás. Mindkettő egyfajta tradíció, egymást nem csorbítva léteznek és egészítik ki a másikat. Nem kerül az életünkbe, ha nem veszünk részt valamelyiken, viszont örökségünk megtartásán rút csorba esik. Ne is menjünk bele az egyházi részén való részvételbe, vegyük most a locsolkodást. Szép példája ennek a hollóházi, mára már kereskedelmi látványossággá aljasodott vált locsolkodás. Ez sem fekete és fehér, hiszen a tradíció él és virul, azon a résztvevők akaratukból vesznek részt, ugyanakkor rátelepült a turizmussal járó „olcsósodás”. Ezutóbbi jelenség szerencsére még nem kezdte ki Hollóháza becsületét, de ezt ezen a szinten kell tartani. Itt jön a képbe a modern értelmezés: vannak olyan dolgok, amelyeken nem érdemes változtatni és a modern kor hozományai: a turizmus adta megélhetési lehetőség és az egymást gerjesztő folyamatok. Egymást gerjeszti, hogy legyen pénz és legyen locsolkodás, mert itt egyik a másik nélkül nem létezik. A premodern gondolatkör megtiltaná az ünnep bárminemű kitételét anyagi hívságoknak, a posztmodern pedig csak és kizárólag a profitnak rendelné alá ezen legfontosabb ünnepegyüttesünket. Egyedül a modern ember képes harmóniát és egyensúlyt hozni a tradíció és a fejlődés között.

A haza szeretete is egyfajta tradíció. Ennek premodern kiforgatásából alakulnak az Iszlám Állam típusú szervezetek, a posztmodernből pedig az egyén identitását egy közösségi masszává olvasztó balliberális diktatúrák jönnek létre. Mindkettő egy szélsőség, sőt mind a három dolog az! A tradíció mindenek fölé helyezése Iszlám Államot, a szabadságé Merkelt, a hazaszeretet kiemelése pedig a 20. század vérben forgó ideológiáit eredményezte. A modern filozófia e három dolgot helyezi a koordinátarendszerébe, és ez a három dolog úgy csatol vissza egymásra, hogy megakadályozza azok külön-külön való elfajulását.

A tradíció ezen három (pre-, poszt- és egyszerűen modern) értelmezési síkjára vetítsük rá a szabadságot is:

A premodern tradíció/tradicionalizmus

Ez az igazi régivágású tradicionalista hozzáállást jelenti: a letűnt korok romantizálását, az igazság egyszeri és mindenkori megszületését (és annak konzerválását, hiszen az már készen van), valamint a fejlődésre való képtelenséget jelenti. Természetesen vannak egyetemes igazságok, ezt elvitatni ostobaság lenne. Ilyen – ha Európát vesszük alapul – az ősközösségek gyermeki moráljának pogány hitvilágokban való fejlődése, majd ezek kiegészítése és vadhajtásainak megmetszése a krisztusi erkölcs kinyilatkoztatásaiban. I.sz. 33-ban lefektettetett az alapja az örökkön való erkölcsnek. Nem tér ki mindenre – pl. nem mondja Jézus, hogy ugorj a kútba mégis evidens, de megszületett az, amire erős várat építhetünk. A premodern ember erre nem alapként tekint, hanem kész épületként, nem képes a fejlődésre és megreked minden szinten, a történelem viharai pedig eltűnnek a feje felett.

A modern értelmezés

Az előzőekből már érthető mi és hol reked meg. Modern gondolkodókra – építészekre – mindig szükség van, hiszen ezek az emberek képesek csak jó várat építeni a már kész alapokra. A tisztánlátás kedvéért venném ide a már említett aquinói Szent Tamást, aki különvette az egyén univerzalizálását a lelkekétől. A posztmodern társadalom az egyenlőségkultuszból fakadóan az egyént akarja eggyé tenni, a lelkek állítólagos szabadságával. Holott valójában minden egyén különbözik, mégis egy – keresztényi értelmezés szerinti – halálban és azután Istenben, vagy hát ugye nélküle, két szinttel lejjebb. Hogy a kevésbé hívő olvasó is lássa, arra gondolok itt, hogy az ember világi létében és döntéseiben szabad, azonban egy dolog felett senki sem dönthet, mégpedig hogy meghalunk-e vagy sem, azaz hogy elmúlunk-e ebből a világból vagy létezésünk is szabad és korlátlan. Nem az, tehát míg anyagi természetünk valóban szabad, mégsem terjeszthetjük minden dimenzióban (pl. időben) a végtelenségbe.

A premodern filozófia nem akar építeni, a posztmodern pedig, még az alapokat is le akarja rombolni. A modern gondolkodás nem rabigába hajtja a szabadságot, hanem felhasználja és törekszik az egyensúlyra mert tudja, hogy döntései sokszor kihathatnak az egész világra, így felelősséget vállal a döntéseikért. No, de hát ez akkor szabadságának korlátozása nemde? Nem! Szabadsága mindezektől függetlenül állandó, hiszen megtehetné, hogy például lerombol falvakat, mégsem teszi meg. A saját szabadságunk azt is jelenti, hogy néha önmagunk korlátozhatjuk saját szabadságunkat, amelyet csak a felelősséggel értelmezhetünk.

A posztmodern értelmezés

A posztmodernnek nincs szabadsága, rombol és felelősség nélkül értelmezi a szabadságot. Így válik a hasadó anyagból atombomba az erőmű helyett, a felelősségteljes gondolkodás pedig, önpusztító hitvány zsarnoksággá. A posztmodern minden alázat nélkül emeli önmagát a piedesztálra, megpróbálja levetni az anyagi világ korlátait, mely pusztulását okozza. A posztmodern szerint az erkölcs, a morál is relatív, így nincs szükség alapokra, mert mindenkoron változtatható az adott kor, sőt az adott egyén szerint is. Így lehetséges, hogy a posztmodern szabadságként értelmezi a nők teljes beburkolását, vagy 10 éves gyerekek nemváltoztató műtéteit is. Ez a kígyó viszont a saját farkába harap, önmagát fogja elpusztítani, ez a pusztulás viszont magával ragadhat mindenkit, ha nem teszünk ellene és nem vagyunk a modern világ harcosai az örök szellemi harcban.

Értelmezésemben tehát, a haza, a szabadság és a tradíció csak és kizárólag együtt alkothat egy egészt, bármely kivétele rendszerből javíthatatlan csorbát eredményez, mely javíthatatlan elfajuláshoz vezet valamely irányba ezen a hármas tengelyen.

Bódi Ábel