A globalizáció nyertesei és vesztesei – válaszcikk az Alapblog szerzőjének

Egy IG-s ismerősöm, Beni hívta fel a figyelmemet az Alapblog alábbi cikkére. Elgondolkodtató írás, ami arra sarkallt, hogy most itt, a szellemi térben megfogalmazzam az ellentézist, de legalábbis árnyaljam. A cikk szerkesztésében és tartalmában egyfajta tükörképe az Alapblog cikkjének, részben vitatkozik vele, részben kiegészíti azt, így annak előzetes ismerete szükséges.

Ne vásárolj hazait!

A hazai termékekkel szembeni protekcionizmus valóban sérti a kapitalista szabad versenyt. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a piaci szereplők eltérő tőkeerővel rendelkeznek és jellemzően a magyar gazda semmilyen fronton nem tudja felvenni az árharcot egy nyugati gazdával, termelővel. „Bocsánatos nacionalizmusnak” érzem, ha az ember érzelmi alapon dönt a magyar termék mellett, hiszen a globális márkákhoz való ragaszkodás, a márkahűség is egyfajta érzelmi alapú, nem racionális vásárlói döntés. Végtére a vásárlásainkat csak a legritkább esetben az ár-érték arány határozza meg. Néha életérzést vásárolunk (Tisza Cipő), néha presztízst (Rolex), ritkábban latin csődört (Rafaello), de csak legritkább esetben a konkrét terméket. Én például ha tehetem, magyar terméket választok a pultról azért, mert ez nekem jó érzés. A termékkel együtt ezt a jó érzést is megvásárolom, a vásárlásommal annyi igényt próbálok kielégíteni egyszerre, amennyit tudok. Végtére, nem ez minden vásárlás célja? A Rolex óra is mutatja az időt, hiába nem azért veszem meg!

Pont az országhatár?

„A technológia, a kereskedelem fejlődése, a globalizáció lehetővé tette, hogy a munkamegosztást már ne csak országon belül képzelhessük el. […] A „mi” már nem csak a Magyarország határain belül tartózkodókat jelenti, hanem az emberiséget, a világot. Nekem ezt nehéz negatív folyamatként látnom.”

Ez így teljesen igaz is, még ha némiképp negédes. Épp úgy az is igaz, hogy a „kínai” jelző ma már nem stigma, ugyanis a kínaiak is képesek jó minőségű termékeket előállítani. De a cipő birtoklásának múlandó élményén túl szolgálja-e a jelenség az egyént, annak szociális – vagy biológiai környezetét? Tesz-e valamit ezért a „nagy boldog családért”, amit emberiségnek hívunk?

Termelői részről erősen jelenlévő probléma a kulturális különbözőség. Jó dolog az iPhone, de nevezhető-e a kínai gyerekmunkás 165 forintos órabére a globalizáció fényesen tündöklő csillagának [1]? Vagy a gyárban bennégő bangladeshi textilgyárimunkás gyerekek, esetleg a pakisztáni 4-12 éves varrógyári munkások [2].  Nem is folytatnám ezeket a kiüresítő „éhező afrikai gyerek” példákat, mindössze azt kívánom láttatni, hogy még ha valamit nem is helyben termelünk meg magunknak, valamilyen mértékben akkor is felelősnek kell legyünk a megtermeltetés minden értelemben vett minőségéért. Amennyiben elengedjük saját javaink előállítási körülményeinek kezét, úgy a számunkra természetesnek vett euro-atlanti morál nélküli verseny törvényei lépnek és nincs az a Fair Trade amelyik helyre billentheti Justicia mérlegének nyelvét. A gyártás helye tehát nem annyira marginális, ugyanis eredője ezeknek a folyamatoknak.

Fogyasztói részről látnunk kell, hogy globalizálódó kereskedelemmel minden környezeti és környezetvédelmi probléma globálissá vált. Az olcsó kínai cipőt nagy mennyiségben és jó minőségben állítják elő. De mi a helyzet az előállítás folyamatának minőségével? Ugyan mit engednek eközben a folyókba, amelyek a világtengerekbe folynak bele? Amikor a nehézfémmel szennyezett hulladékot Ázsiába küldjük, hogy ott olcsóbban feldolgozzák, a globalizáció működik. Ugyanaz a globalizáció működik akkor is, mikor az ellenőrizetlen hulladékmegsemmisítés eredményeképpen a nehézfémszennyezett halkonzervet vesszük le a polcról. Amikor egy atomerőmű más országokat is ellát olcsó energiával, akkor a globalizáció működik. Éppúgy, amikor az erőmű tönkremegy, a szennyező anyagok sem állnak meg az országhatárnál. És még ha vad elképzelés is rögtön atomkatasztrófával fenyegetni, azt tudjuk jól, hogy sem Csernobilra, sem Fukusimára sem volt ráírva, hogy komoly gondok okozója lesz.

“[…]a globalizmus az individuum szintjén a kultúrák összemosódását, multikulturalizmust okoz.”

Szót érdemel még termék oldalról a nyersanyag és a késztermék mozgatásának elképesztő energiaigénye, ami a fogyó fosszilis energiahordozó készletek mellett, csak a megmozgatott mennyiségek hihetetlen volumene miatt elviselhető mértékű. Ettől még persze a világkereskedelem által kibocsájtott károsanyag földön, vízen, levegőben, a termékkel együtt érkezik meg a fogyasztóhoz – hozzánk. Állandó megoldatlan probléma az irtózatos túlcsomagolás, ami egyszersmind egyenes következménye a több ezer kilóméteren keresztül történő szállításnak. A csomagolóanyagból ezután szemét lesz, jobb esetben újrahasznosítják, de a termékké válást megelőzően valószínűleg valamibe becsomagolva még visszaszállítják Ázsiába, ezzel zárva kacatok utaztatásának végtelen körét.

Végsősoron a globalizáció se oda, se vissza nem ismer határokat. Ha az egyetlen szempont a verseny, akkor a versenyképessé válás a túlélés kulcsa. A globalizáció okozta földrajzi fragmentálódás és a kapitalizmusból fakadó profitorientáltság együtt létrehozza a felelősségre vonhatóság hiányának azt légkörét, melynek fókuszába a pénz kerül, a termék, a termelő, a fogyasztó és azok szűkebb és tágabb környezete pedig nem lehet szempont, hiszen az versenyhátrányt okoz. Egy globalizált világban pedig ha az egyik borul, akkor minden borul, ugyanis egyek vagyunk. Együtt vagyunk. Együtt zuhanunk.

Kik a vesztesek?

Jelen pillanatban úgy gondolom mindenki. A globalizáció ellenőrizetlenül hömpölygő árutengerében sérül az emberi géppé degradált termelő és sérül a birkaként plázákba terelgetett fogyasztó, továbbá sérül a két egymásról alig tudó szereplő között elhelyezkedő természetes környezet. Sérül a társadalom kultúrája, mert az eltérő kulturális hátterű és beágyazottságú embereknek nehéz egy adott forrásból sokféle terméket szolgáltatni, így univerzalizálni kell az igényeket. Sérülnek a társadalmat alkotó individuumok, hiszen a globalizmus az individuum szintjén a kultúrák összemosódását, multikulturalizmust okoz. Sérül a társadalmi törzs, hiszen a globalizált kereskedelem szélsőséges univerzalizáló és a globalizált, multikultúrális társadalom – paradox módon – szélsőségesen induvulualizáló természete folyamatosan meghasonlik egymáson. A Brexit, Trump és Le Pen épp úgy tünetei az ilyen egymás mellett elsikló civilizációs értékeknek, ahogy Macron, Trudeau és Merkel is azok. Az igazság valahol középen lehet, de mivel a mérleg most súlyosan a globalizáció pártiak oldalára billen, így az igazság jelenleg valahol mégis a protekcionisták irányában található.

A kereskedelem áldása

A helyzet tragédiája természetesen nem a globalizáció, mint folyamat, vagy a kapitalizmus, mint gazdasági rendszer. A probléma a súlypontok eltolódásával van. A globalizációt nem lehet ördögtől valónak kikiáltani, ugyanis bizonyos mértékben elkerülhetetlen a Földön élő elképesztő embertömeg életben tartásához. A munkafolyamatok megosztásának ötlete már a középkori céhes manufaktúrákban megszületett és azóta már sokat prosperált belőle az emberiség. A probléma nem az, hogy nem a suszter vadássza le a szarvast, nyúzza meg, szabja ki a bőrt és varrja össze. A probléma azzal van, hogy a suszter fityingekért varrja össze a több ezer kilóméterről szállított olcsó emberbőrt, erről pedig a fizikai távolságok és a transzparencia teljes hiány miatt gyakran a suszter se tud, a cipő tulajdonosa pedig végképp nem.

“[…]bizonyos mértékű globalizáció kiterjeszti és fokozza a versenyt, a túlzott globalizáció viszont meghekkeli azt.”

Épp így a kapitalizmussal sincsen gond, amennyiben a megfelelő szabályok szerint képes működtetni magát. A kapitalizmus, mint gazdasági rendszer sok fejlődést hozott, mivelhogy versenyszemléletű, szabályok szerint képes működni. De úgy gondolom tény, hogy a mai túlnőtt globalizációt a kapitalizmus profitorientáltságának rossz szelleme. Magára adó kapitalista pedig – remélem – elutasítja ezt, ugyanis bizonyos mértékű globalizáció kiterjeszti és fokozza a versenyt, a túlzott globalizáció viszont meghekkeli azt. Hiszen lehet-e szabad az a verseny melynek termelő oldalán bérrabszolgák, vevői oldalán megvezetett vásárlógépek állnak? Szabad-e az a verseny, ahol a termék a szemét és a verseny már egymás alul múlásában zajlik, a gátlástalan marketing-manipulációban, az ipari kémkedésben, vagy az eredethamisításban? A globalizáció okozza azt az elszemélytelenített és kifosztott kapitalizmust, amely nem vállal felelősséget, de már hárítani sincsen kire. Ez a megúszás tökéletes receptje – és talán ezért is működik ilyen jól.

De nem csak a piszkos anyagiak

„A kereskedelmi útvonalak kereszteződésében eszmék találkoznak, az egymással harcoló szokások és hitek felőrlik egymást; a diverzitás konfliktust, összevetést és gondolatokat szül; a babonák kioltják egymást és kezdetét veszi az értelem.” – fejezi be a cikket az Alapblog szerzője, idézve Will Durant, XX. századi író, történész és filozófus írását.

Úgy gondolom ez a gondolat, bár igaz lehet, de semmiképpen sem időtlenül igaz. Hogy felépíthessem az ellenérvemet, először is tudnunk kell, hogy a fenti idézet Will Durrant és felesége Ariel Durant tizenegy részes „The Story of Civilization” című könyvsorozatából származik, annak is a „The Life of Greece” című 1939-es, második kötetéből [3].

Bármiféle műelemzés egyik első lépése a kor vizsgálata, melyben a mű született. Jelen  idézet esetben két kort is megvizsgálhatunk, azt amelyről ír és azt amelyben íródott.

  1. Az ókori görög civilizációról és a környező népek viszonyáról tett megállapítás vajon lehet-e olyan időtálló, hogy kontextusából kiragadva átmenthető és értelmezhető a jelenkor civilizációira? Úgy gondolom nem, és ennek egyik oka épp a globalizáció. Amikor a kultúrák egymás mellett léteznek, akkor a kultúrák közötti tér megtölthető a közös kultúrával. Ezeknek a kulturális olvasztótégelyeknek számos civilizációra volt megtermékenyítő hatása, ami elévülhetetlen igazsága az idézetnek. Amikor azonban a kultúrák nem egymás mellett, hanem egymásban kezdenek létezni, akkor minden út keresztúttá változik; amikor a kultúrák közötti tér felduzzad és a keletkező vákuum a kultúrákat egymásba mossa, akkor egyben meg is szűnik a kultúrák közötti tér, hiszen minden tér inter- és multikulturálissá lesz: beszélhetünk-e ekkor tehát kultúrák közötti megtermékenyítő hatásról? Nem, hiszen a kultúra, melyet megtermékenyíthetne, megszűnt, eggyé vált. Csak a közös kultúránk maradt, ami valójában egyikünké sem. Ironikus tehát, hogy a fenti idézet pont a globalista társadalmakban válik működésképtelenné, ugyanis a kultúrák közötti megtermékenyítő fúzió csak a kultúrák közötti térben lehetséges. Ha megszűnnek a kultúrák, úgy a multikultúrális térben már nem beszélhetünk megtermékenyítő hatásról, bár valami azért mégis történik: ezt nevezzük autofellációnak.
  2. Az idézet 1939-ben keletkezett, tehát a második világháború kapujában. Nevezhetjük ezt a kort talán a globalizáció öntudatra ébredésének is, hiszen ekkortájt az ismert emberi történelem két legkeményebb kollektivista ideológiája virágzott fel. Az egyik ilyen kollektivista ideológia a globális (avagy nemzetközi) zsidóság által vezetett pénzügyi háttérhatalmon kívánt revansot venni, mikor nem tudta értelmezni és kezelni a kapitalizmus és a technológia fejlődésének frigyéből született globalizáció által elindított változásokat. A másik, noha globalizációkonformabb megoldás, a kapitalista nagytőkés társadalmi osztály, a burzsoá ellen lépett fel aki, mint a globalizáció működtetője, a munkásosztály életére tör, azt máshol, olcsóbban, vagy egyenesen gépekkel helyettesítve. Érthető és belátható tehát az, hogy az író ezen vészterhes korok derekán és a II. világháború hajnalán megbékésére int.

(Sajnos) mindkét példából levezethető egy általános tanulság: a túlnőtt globalizáció ellentéteket szül. A népi bölcselet ezt úgy mondaná „közös lónak túrós a háta”, de ha jobban ki akarjuk fejteni, azt látjuk, hogy ahol minden közös, ott az válik értékké, ami egyedi. Amint a kultúra elkezd univerzalizálódni, a saját kultúra védendő értékké válik. Érezhető, hogy a kultúrák közötti tér duzzadásával felerősödik a radikalizmus, ugyanis a kultúrák közötti tér nem létezhet azon kultúrák nélkül, melyek között született – ez a disszonancia feloldást követel minden esetben.

Fenti idézet helyett hát hadd ajánljak egy másik, sokkal időtállóbb Will Durant idézetet: „Egy nagy civilizáció nem hódítható meg kívülről, amíg nem pusztítja el önmagát.” Egy civilizáció addig erős, amíg a kultúrája képes megtartani azt. A kultúra annyira erős, amennyire a kultúrák közötti tér nagy. Végül, egy kultúra annyira termékeny, amennyire képes megtermékenyülni a kultúrák közötti tér által. Az árkokat nem betemetni kell, hanem hidakat verni rá, a kultúrákat nem kell összemosni, hanem a kultúrák közötti teret kell megszervezni.

Írta: Péricles (Huszárvágás)

Forrás:

[1] http://hvg.hu/tudomany/20120119_foxconn_gyerekmunka

[2] http://hvg.hu/gazdasag/20121221_Nem_zavarja_hogy_gyerekek_varrjak_a_ruhai

[3] http://trajectorymagazine.com/wp-content/uploads/2017/05/Building-an-Adaptively-Linked-Integrated-Intelligence-Enterprise-FINAL.pdf