MIAZIDENTITAS

Mi az Identitarizmus?

John Morgan az Egyesült Államokban született,  diplomáját a Michigani Egyetemen szerezte, jelenleg a Counter-Currents Publishingnél szerkesztő és publicista. Az Arktos kiadó társalapítója, korábban főszerkesztője.  Az európai Új Jobboldal, az identitarizmus, a metafizikai tradició és az ezekkel kapcsolatos témák lelkes kutatója.

A következő cikk az Identitárius Mozgalom magyarországi ágának kérésére készült.

Az Identitás Generáció kért meg arra, hogy röviden foglaljam össze az identitarianizmus koncepcióját. Annak ellenére, hogy boldoggá tett a kérés, valamelyest ironikusnak is tűnik ebbe a szerepbe kerülni, hogy amerikaiként egy európai mozgalmat tanítsak az identitárius eszmékről, miközben az is kérdéses, hogy létezik-e egyáltalán amerikai identitás. Bár szerzőtársam, Greg Johnson igen meggyőzően ír cikkében arról, hogy kialakulóban van egyfajta markánsan elkülöníthető amerikai kultúra,-  vagy legalábbis az európai felmenőkkel rendelkező amerikaiak által kitermelt regionális kultúrák -, még mindig elmondható, hogy az „amerikai identitás” ritka jelenségnek számít. A legutóbbi Egyesült Államokbeli népszámlálás alapján Amerika 70%-a még mindig „fehérként” tekint magára, ami a mi sajátos gyűjtőszavunk az európai gyökerekkel rendelkezők megnevezésére. Bár a kormány szerint közép-keleti eredetük ellenére, furcsamód a zsidók és az arabok is fehérnek minősülnek, miközben a hispánok külön etnikai csoportként vannak számon tartva európai-amerikai létükre.

Annak ellenére, hogy a kormány ilyen különös módon definiálja, hogy ki a „fehér”, az általánosan elfogadott definíció, melyet a legtöbb amerikai a köznapi nyelvben is használ, a túlnyomórészt európai felmenőkkel rendelkezőkre utal. Az a tény azonban, hogy a fogalmat ma ilyen könnyedén elfogadják, árulkodó jele annak, hogy az átlag amerikai hogyan érez a saját ( nem túl erős) identitásával kapcsolatban. Mert igazság szerint, onnantól kezdve, hogy egy család több mint két generáció óta az Egyesült Államokban él, megszűnnek a különbségek angol és olasz, lengyel vagy svéd származású emberek között. Egyszerűen amerikaiakká válnak. És természetesen az is igaz, hogy a „fehérek”, mint én magam is, többféle európai felmenővel rendelkeznek, úgyhogy akként gondolni magunkra, mint német-amerikaiak, francia-amerikaiak vagy orosz-amerikaiak, szintén nem lehet opció számunkra. Csak a mexikóiakra, ázsiaiakra és afrikaiakra alkalmazható az a kifejezés, amit Teddy Roosevelt elnökünk valaha „különvált amerikaiként” emlegetett. („hyphenated american” – a szerk)

morgan
John Morgan a cikk szerzője

Ez valami olyasmi, amit én magam különösen erősen éreztem, annak köszönhetően, hogy gyermekkorom nagy részét Long Island-en töltöttem, amely New York egyik külvárosa. Mint a legtöbb külváros Amerika-szerte, Long Island is gyökértelen és elszegényedett kultúrával rendelkezik. Általánosan elmondható, hogy az emberek életmódját és a nekik kijáró tiszteletet az határozza meg, mennyi pénzük van. Ahogy egy hosszú évekig ott élő barátom megfogalmazta „A történelem Long Island-en ért véget először”.  Annak ellenére, hogy nekem volt valamiféle fogalmam a származásomat illetően, ez senkit nem érdekelt az iskolában vagy más helyeken, ahol naponta megfordultam. Ez természetesen igaz volt minden más „fehérre”, miközben a zsidók és egyéb „nem-fehérek” nagy jelentőséget tulajdonítottak tiszteletreméltó identitásuknak. Számunkra ez annyiban merült ki, hogy az őseink eljöttek „valahonnan”, és amikor megérkeztek Amerikába, az amerikaiság kiváltságáért cserébe feladták korábbi identitásukat – Isten önmaguk által kiválasztott népének.

Csak késő tizenéves koromban kezdtem elgondolkodni saját származásomon illetve kérdezgetni róla a rokonaimat. (Ha ez bárkit is érdekel: angol, skót és walesi vagyok apai ágon, erdélyi szász anyai ágon). Lassacskán elkezdtem saját énemet többnek érezni, mint egy különálló individuum, akit csak az határoz meg, hogy „kinek az ingét viseli” – hogy David Bowie-t idézzem  („whose shirts I wear” Space Oddity – szerk.). Elkezdtem európai irodalmat olvasni, európai filmeket nézni, európai zenéket hallgatni és európai történelmet tanulni, miközben egyre mélyebb kapcsolatot és büszkeséget éreztem származásom iránt – mélyebbet, mint amit az amerikai kultúra iránt valaha is tudtam. Volt benne valami, ami ott zengett bennem mélyen, a véremben és lelkemben, és amit nem lehetett volna egyszerűen a környezetemnek tulajdonítani. Ez volt a kezdete annak a hosszú útnak, ami végülis valamilyen formában identitáriussá tett. Ez tehát az oka annak, hogy kívülálló létemre veszem a bátorságot arra, hogy európai közönségnek írjak.

Az a típusú társadalom, amiben Long Island-en felnőttem, egyben az amerikai kultúra végcéljának is tekinthető, ahogyan azt ma propagálják is, és szilárd meggyőződésem, hogy ugyanezt válik majd valósággá a világ minden táján, ha a globalisták utat törnek maguknak. Amire gondolok, egy olyan világ, amelyet a bevásárlóközpontok határoznak meg a gyorséttermek és a konformitás mellett (kivéve a rendszer által megengedett időnként ellenőrzött és értelmetlen cselekményeket, amelyek azt az illúziót keltik az emberekben, hogy még mindig övék az irányítás), illetve a divat legutóbbi trendjei és a popkultúra. A városi és külvárosi Amerika például szolgálhat erre a világ minden táján.

Tudod, hogy mi az identitásod?
Tudod, hogy mi az identitásod?

A globalizáció mögött rejlő erők jól tudják, hogy az általuk fenntartott rendet fenyegető legnagyobb veszélyt az európaiak jelentik világszerte, miután a kultúránk természeténél fogva magában hordozza a lázadást és az igényt a változtatásra, ez az, amit Oswald Spengler egyszer “fausti késztetésnek” nevezett. Nem utolsó sorban a mi kultúránk volt az, amely először felvetette a globalizáció gondolatát. Az anyagi jóléttől és technikai vívmányoktól elkábult embereink nagy része most is alvó állapotban van, s  jelenleg is hiszi, hogy a globalizáció és az abból következő javak saját hasznukra kiaknázhatóak és irányíthatóak, illetve hogy mindezt anélkül tehetik, hogy eladnák érte a lelküket. Természetesen tévednek. Ez az oka annak, hogy a globalisták továbbra is a nem-európai népek hagyományait használják fegyverként az európaiak megszégyenítésére, mintha az európaiak valahogy nem rendelkeznének olyan “hiteles” kultúrával, amelyet minden más nép  magáénak tudhat és amelyet becsülnie kell. Természetesen ez egy nevetséges hazugság, de ez még mindig csak egy a sokféle mód közül, amivel az európai identitást támadják világszerte. Ha a globalisták elérik azt, amit akarnak, és az európaiak végleg boldog és passzív fogyasztókra redukálódnak, egyúttal az összes többi etnikai hagyomány megszűnését is magával hozza . (És tényleg, mindenki a világon ugyanabban a hajóban evez, az európaiakat mindössze az különbözteti meg, hogy ők állnak a legtávolabb a folyamat végpontjától.)

Ez az oka annak, hogy az identitarizmus egy egyszerű politikai forradalomnál sokkal mélyebb formája a hatalommal szembeni lázadásnak. Napjainkban, ahogyan Washingtonban, úgy a világ többi részén is látható, hogy a politikai változás egyenlő az egyik globálkapitalista ügyintéző lecserélésével a másikra. Kiállni az őseink örökségéért és saját nemzedékünkért – amit G. K. Chesterton a „holtak demokráciájának” nevez –, az egyik leginkább forradalmi cselekedet, ami csak európaiként megvalósítható manapság.

Úgy gondolom, hogy a Magyarországon élők szerencsések, mert a magyarok sokkal mélyebb benyomással rendelkeznek saját hovatartozásukról, mint a nyugat-európaiak többsége és természetesen ugyanez igaz, ha az amerikaiakkal vonunk hasonlóságot. Még amikor liberális budapestiekkel beszélgetek is az a tapasztalatom, hogy nagyon jól ismerik a magyar történelmet, tudatában vannak a magyar kulturális szokásoknak, hagyományoknak. Ez egy olyan kincs, amelyet óvni kell, mivel sok más ember nem rendelkezik vele. Bizonyos értelemben úgy tűnik számomra, hogy a magyarok önmagukban is identitáriusok anélkül, hogy ezért bármit tennének, legalábbis abban a értelemben, hogy tudják, kik ők, és egy olyan sajátos közösség részeként látják magukat, melynek saját történetét érdemes megőrizni. Sok feladatot, amibe nyugaton még csak most kezdtünk bele, nektek, magyaroknak, meg sem kell ismételnetek.

A jelenkort minősíti, hogy valamire, ami egykor teljesen természetes volt az emberek számára, ma „-izmusként” kell hivatkoznunk. Biztos vagyok benne, hogy 1917-ben nem sok ember aggodalmaskodott azon, hogy nem tudja definiálni az etnikai hovatartozását, vagy tűnödött rajta, hogy mit jelent amerikainak, angolnak és franciának lenni. Ma viszont a saját francia elnökünk mondja hogy „nincs olyan, hogy francia kultúra”. Ebben a szerencsétlen helyzetben fontos, hogy higgyünk az identitásunkban és erős, logikai érvekkel támogassuk álláspontunkat a vitákban ahelyett hogy valami adottnak tartanánk és csupán csendben megélnénk azt.

A közösség ereje
A közösség ereje

Amint azt közületek sokan tudják, az “identitárius” kifejezés először 2002-ben, a Bloc Identitaire szakzsargonjában tűnt fel, amely végül a később még híresebbé vált Generation Identitaire-t is létrehozta. Ez a csoport olyan, már 1968-ban megjelent gondolatokat képvisel, amelyeket először a francia Új Jobboldal néven ismert  iskola figurái alakítottak ki, és amelyet olyan nagyszerű gondolkodók, mint Alain de Benoist, Dominique Venner és Guillaume Faye határoztak meg. Érdekes módon tehát az “identitárius” kifejezés eredetileg a baloldaltól kölcsönzött szó volt, amivel a francia kutatók éppen az elmúlt fél évszázad folyamán Franciaországban letelepedett különböző nem-európai bevándorlók kultúrájára utalnak. A francia identitáriusok logikusan arra a következtetésre jutottak, hogy amiért a francia népet képviselve harcoltak, az ugyanaz az ok volt, amit a bevándorlók próbáltak elérni, amikor egy másik ország idegen kultúrájába kerültek. Ez kulcsfontosságú felismerés mind az Új Jobboldal, mind pedig az identitáriusok számára: a bevándorlás ugyanis nem csak a fogadó népre káros, hanem magukra a bevándorlókra nézve is abból a szempontból, hogy milyen hatással van az önmeghatározásukra és életmódjukra. Végül mindkét csoport elidegenedik saját otthonában és a haza, amin osztoznak „senkiföldjévé” válik, mely nem egyikük számára sem nyújt otthont többé annak ellenére, hogy mindenki magáénak szeretné érezni.

Pontosítva, az identitárius eszmeiség az a meggyőződés, hogy az etnikai hovatartozás különböző elemei – a nyelv, a kultúra, a hagyományok, a vallások stb. – egyediek, értékesek és megéri megőrizni őket. A biológiai aspektus is fontos, de az identitárius felfogás túlmutat a faji tényezőn – természetesen egy német és egy osztrák ugyanannak a fajnak a része, mégis egyértelmű, hogy jelentős eltérések vannak közöttük. Az identitásnak ráadásul  ezeken kívül is számos szintje van. Valaki személyes identitásába beletartozhatnak olyan elemek mint a helyi, regionális, nemzeti, etnikai (akár transznacionális, mint a magyarok esetében), valamint a civilizációs (mint Európában) identitás. Ideális esetben mindezek a szintek együtt munkálkodnak az emberben és kiegészítik egymást. Egy ember lehet flamand regionalista, holland, belga és európai, anélkül, hogy ezek az elemek feltétlenül ellentmondanak a többieknek.

Az identitarizmus könnyen tekinthető az eredeti francia Új Jobboldalon túlnőtt projektnek, mivel célja, hogy a jobboldali ideológiákat kiemelje a fasizmus és a II. Világháború örökségének árnyékából. Ahogyan azt a magyarok valószínűleg sokkal jobban értik mint a többi európai nemzet, a huszadik század első felében, a kontinensen zajló keserű nemzeti háborúk kemény következményekkel jártak. 1945 után Európa egészét a külső hatalmak uralmára kényszerítették, ami többé-kevésbé ma is érzékelhető, még akkor is, ha az uralom formája sokkal körmönfontabb, mint a hidegháború idején – hiszen láthatóan nem vesztett romboló hatásából, amit az európai identitásra fejt ki. Helyénvalónak tűnik tehát a megállapítás, hogy a két világháborús korszak valójában “az európai polgárháború” időszaka ahogyan egy történész megnevezte (Ernst Nolte – szerk.), vagy pedig “Európa öngyilkossága”, ahogyan egy író hivatkozik rá (Michel Sturdza – szerk.).

Az identitáriusok felismerték, hogy a belső összetűzések csak gyengítik a civilizáció egészét és elterelik a figyelmet a valós problémákról. Ki kell alakítanunk egy szélesebb értelemben vett identitást, és magunkat éppen úgy kell európaiként tekintenünk, ahogyan lengyelnek, norvégnak és spanyolnak is tekintjük magunkat. Európát minden oldalról versenyképes és ellenséges erők támadják – a Közel-Keletről, Afrikából, Ázsiából –  illetve még ha fáj is beismernem, az Egyesült Államokból is, amely eredete ellenére ritkán szolgálja az öreg kontinens érdekeit. Ez azt jelenti, hogy felismerjük, valójában sokkal több a közös bennünk azokkal a népekkel, akik talán történelmi ellenségek voltak, mint azokkal, akik megpróbálnak másoknak alávetni és helyettesíteni bennünket saját országainkban. Nem fogom azt állítani, hogy nem léteznek valódi problémák az európai riválisok között, egyszerűen meg kell oldanunk ezeket a régi konfliktusokat és a nagyobb képre kell koncentrálnunk. Még az Európai Unió sem rossz ötlet – az a rossz, ahogy létrehozását végrehajtották, és a benne összegyűlő romboló neoliberális értékek, amelyeket támogat. Az általános koncepció azonban jó. A világ többpólusú szakaszba lép, a harmadik világ növekszik és nem elégedett azzal, hogy közben a nyugati gazdasági érdekek játékaivá válik. Ebben az új valóságban az európaiak csak akkor maradnak fenn, ha képesek támogatni egymást.

A hagyomány sosem megy ki a divatból
A hagyomány sosem megy ki a divatból

Identitáriusnak lenni nem ugyanaz, mint nacionalistának lenni. A világon szinte mindenhol jellemző a politikusokra, hogy a gazdasági aggodalmak fejében hagyják elhullani saját ősi népességüket mintegy járulékos veszteségként. Mint ilyenek, az identitáriusok támogatják a  nemzetállamokat, amelyeknek részeit képezik, amennyiben ezek a nemzetállamok az identitárius eszmeiség elveinek megfelelő cselekedeteket hajtanak végre. Még ennél is lényegesebb, hogy legyünk hűségesek saját etnicitásunkhoz és támogassuk az egyes embereket is, akik részét képezik. Ez az egyik legfontosabb elv az identitarianizmus mögött: a nép nem ugyanaz, mint a nemzetállam, amelyben él és még kevésbé ugyanaz, mint a pártpolitika napi tevékenységeinek materializálódása, amely azoknak az embereknek a műve, akik gyanúsan ragaszkodnak az érdekeink képviseletéhez.

A magyarokról szólva ezért úgy gondolom, hogy a más országokban élő magyar lakosságnak képviselnie kell saját szokásait és hagyományait mindaddig, amíg ez nem soviniszta, tiszteletlen vagy erőszakos módon történik. A magyarokat nem szabad tovább büntetni egy olyan háború szerencsétlenségéért, amelyben egy évszázaddal ezelőtt harcoltak. És tényleg nincs ok arra sem, hogy az erős, összetartó – bár eltérő – etnikai közösségek ne tudjanak párhuzamosan egymás mellett élni. Végül is a Szent Római és a Habsburg birodalomban sok különböző etnikumú nép élt együtt és nagy politikai autonómiát élvezett anélkül, hogy ez belső erőszakhoz vezetett volna – egész konkrétan a modern nacionalizmus és a nemzetállamok felemelkedésétől a tizenkilencedik századig. Tudom, hogy Erdélyben az őseim idején a németek, a magyarok és a románok együtt éltek, mégis külön iskolákkal, különálló egyházakkal és különálló jogrendszerekkel rendelkeztek identitásuk fenntartása érdekében. A tizenkilencedik század második feléig ez a helyzet soha nem képezte konfliktus okát. Nincs okunk arra, hogy ne térjünk vissza ehhez a felfogáshoz valamilyen úton.

Az identitárius eszme egyik fontos eleme az, hogy elutasítja a faji szuprematizmust, amely sok korábbi jobboldali mozgalom bukásához vezetett. Az identitáriusok úgy vélik, hogy a különböző etnikumok emberei együtt élhetnek, de csak akkor, ha közös alapvető kulturális értékeket osztanak meg. Ezért élhetett békésen együtt sok különböző nép Erdélyben évszázadok óta, miközben ugyanez nem működött a hódító mongolokkal és a törökökkel. Napjainkban – természetesen a globalizáció nevében – nem küzdünk a támadó muzulmánokkal, hanem üdvözöljük őket otthont és szociális előnyöket adunk nekik, egyes esetekben pedig az állampolgárságot is. Ha a magyarok nem maradnak olyan éberek, mint eddig, akkor egy nap hamarosan “új magyarokká” válhatnak, olyan nevekkel, mint Muhammad és Ahmed, akik nem törődnek Magyarország történelmével és hagyományaival. Egyes európai országokban éppen ez a folyamat zajlik és a mögötte rejlő hozzáállás gyümölcse már most tisztán látható, ha megvizsgálunk egy-egy nagyvárost Nyugat Európában a no-go zónákkal, bűnözési rátákkal amelyek az egekbe szöknek, vagy a londoni polgármesterrel (aki maga is muszlim), s mégis azt mondja, hogy a terrorizmus a városlakók életének szerves részévé vált.

Nem nézem le a muszlimokat. Történelmileg legalábbis sokat tettek a kultúrához és a civilizációhoz.  Másrészt identitáriuskénttermészetesen azt gondolom, hogy a muszlimoknak ugyanannyi joga van a saját földjükön élni, mint amennyi nekünk van, hogy a sajátunkon éljünk. Éppen ezért ellenzem minden esetben a saját országom kísérleteit, hogy beavatkozzon a muszlim országok ügyébe. Eltekintve attól a ténytől, hogy ezek a kalandok minden esetben totális bukással végződtek, Amerikának nem az a dolga, hogy döntsön a muzulmánok életének módjáról. De a muszlimok tömegei sem tartoznak Európához vagy az Egyesült Államokhoz ahogy annak eredménye sem, hogy hagyjuk őket földünk gyarmatosításán munkálkodni. Ráadásul az olyan országok, mint Magyarország, nem kötelesek viselni Amerika nemzetállami és rendszerváltási projektjeinek közel-keleti következményeit vagy kezelésének terhét. Az identitáriusok szigorúan nem-beavatkozó jellegűek a külpolitikában.

Úgy gondolom továbbá, hogy az identitáriusoknak nem feladatuk a hagyományos baloldali problémákkal foglalkozni. A globalizáció a kapitalizmus egy nagyon speciális ágának a gyümölcse és valójában az ezzel szembeni állásfoglalás alapvető jelentőségű kell hogy legyen a liberalizmus kritikájában. Az identitáriusoknak előnyben kell részesíteniük a lokalizmust és a protekcionizmust, akár még a gazdasági célok rovására is. Az identitáriusok népük összes tagja felé szeretettel fordulnak, nem csak a leggazdagabbak felé. Ezért kell törekednünk arra, hogy a politikai rendszereinket oly módon alakítsuk át, hogy az embereket inkább egyfajta „kommunális család” tagjaként kezeljük, mintsem versenytársaként a gazdaságban. Figyelembe kell venni az etnikai családunk minden tagjának szükségleteit. Hasonlóképpen, a környezettudatosság sokkal inkább az identitáriusok számára fontos kérdés, mint a progresszív baloldal számára. A baloldal, annak ellenére, amit hangoztat, általában csak erőforrásként tekint a környezetre, amelyet ki kell aknázni. Ékes mondatokból szőtt környezetpolitikája azonban csak parasztromantika azoknak, akik igazán szeretik a szülőföldjüket. Ez utóbbi ugyanis az, ami miatt az ember a föld képviselőjévé válik, ami miatt személyes jelentőséggel bír számára. Itt az ideje, hogy visszavegyük a környezeti kérdést azoktól, akik beolvasztották azt saját ideológiájukba.

Végülis a tömeges bevándorlás és az ennek következtében jelenlévő rengeteg ember teszi szükségessé leginkább az identitárius eszmeiség erősödését. Egy egészséges közösség, amint már említettem, nem kérdőjelezi meg, hogy mi az identitása. Ez csak akkor történik, ha egy ember fenyegetve érzi magát egy másik csoporttól, amelynek sokkal erősebb vezetése van, mint a sajátjának. Évekig éltem Indiában és bár sok jó és rossz volt az ottani életben, az egyik dolog, amit az indiaiakban értékeltem az, hogy biztosan nem küzdenek az önmeghatározás kérdésével sőt, legtöbben úgy érzik, hogy egy nagyobb közösség részét képezik. Hasonlóképpen teljesen természetesnek látják, hogy az emberek egy csoportja saját érdekükben jár el, illetve hogy joguk van megőrizni hagyományaikat. Amikor arról beszélgettünk, hogy mi a munkám és miben hiszek, nagyon is szimpatizáltak az elképzeléseimmel, – ami azt illeti, sokkal jobban, mint a liberális nyugatiak.

Ugyanakkor volt valami idegen is ebben a közegben, ami számomra zavaró volt az ázsiai kultúra karakterében, ez pedig az egyénnek a közösség javára történő leértékelése. Indiában ez a jelleg nincs jelen olyan erősen, mint amit néhány más ázsiai nemzet esetében láthatunk, de mindenkiben él a motiváció arra, hogy az egyén szükségleteit a csoportéhoz kell illeszteni. Bár azt hiszem, sokunk számára hasznos lenne, ha egy ehhez hasonló, kollektivista irányba mozdulnánk el, nem szeretném látni, hogy mindezt olyan szélsőségekig fejlesszük, mint némelyik ázsiai nép. Talán a nyugatiak legmeghatározóbb jellemzője az individualizmusuk, miközben valahogy mégis sikerült egyensúlyt teremteniük az egyéniséggel kapcsolatos elképzelésünk és a világ legerősebb és legbefolyásosabb civilizációjának építésével. Arra gondolok, ahogyan a szüleim leírják milyen volt Amerika a gyermekkorukban, az 1950-es években: az emberek még mindig erősen individualista szemléletűek voltak sőt, általában úgy tűnik, mintha sokkal bátrabbak lettek volna, mint a legtöbb ma élő amerikai, s mégis úgy érezték magukat, mintha kötelességük lenne amerikaiakkal és helyi közösségükkel együttműködni. Ma a szomszédjaink igényeit figyelembe venni gyakran a gyengeség kategóriájába tartozik. Mindenki a televízió és a számítógép képernyőjén csüng otthonában ülve, teljesen figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy rajtuk kívül is van élet (néha saját életükről is megfeledkezve). Az identitáriusoknak ezért úgy gondolom, meg kell próbálniuk kitalálni, hogyan lehet helyreállítani ezt a különös európai egyensúlyt az egyének és az etnikai közösségünk között.

Végezetül ismét szeretném kihangsúlyozni, hogy az identitarizmus nem olyan dolgot jelent, amely egyszerűen születésünktől kezdve adott, hanem olyan eszmeiséget, amit a liberalizmus és a globalizáció által vezérelt időkben, a szokatlan körülmények miatt sajnos magunknak kell megteremteni. Ezt azonban nem szabad valamiféle szerencsétlen sorsként értékelni: az idenitárius eszme erősítése küldetés, amely lehetőséget fog adni arra is, hogy korrigáljuk azokat a problémákat, amelyek népeinket sújtották és évszázadokon át visszatartották. Az identitárius eszmeiség nem összetévesztendő azzal az elképzeléssel, amely egy romantikus történelmi időhöz szeretne visszatérni, ahogyan néhány nosztalgikus politikai áramlat tenné. Inkább valami újat próbálunk építeni a régi anyagokból.

Nagy örömömre szolgál, hogy ez az eszmeiség most Magyarországon gyökerezik, amely ezer évig az európai civilizáció védelmi vonalán állt, hiszen segíthet abban, hogy az ország újra folytatni tudja természetes szerepét, és szilárdan álljon, akár egy bástya amely például szolgálhat nekünk, többieknek, hogy kövessük az elkövetkező nehéz években. Az egész nyugati világ identitáriusainak szemei rajtatok vannak!

Szerző: John Morgan

Forrás: https://www.counter-currents.com/2017/06/what-is-identitarianism/