4h1ibgyf

Hatvan éve történt

Hatvan éve, október 23-án kezdődött meg az a szabadságharc, melyet az egész világ lélegzetvisszafojta figyelt. Magyarország megelégelte az akkor már legalább tíz éve tartó kommunista elnyomást.  A köztudatban és az emberek fejében valamiért a mai napig az él, hogy a szovjet haderő bevonulása után számottevő ellenállás nem volt, s tulajdonképpen minden különösebb erőfeszítés nélkül verték le a felkelést. Azonban akad egy statisztikai adat, amit nem sűrűn hallunk, nem hangoztatják, pedig már nyilvánosak:

A harcokban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2652 magyar és 720 szovjet állampolgár esett el.

Jól vizsgáljuk meg ezeket a számokat. A 720 halálos áldozat szovjet részről elég magas ahhoz képest, hogy gyakorlatilag a világ egyik, ha nem a legerősebb, városi frontharcokra (ez fontos!) felkészített hadserege állt szemben egy teljesen irreguláris, komoly vezetés nélkül álló féllel. Sok esetben tizenévesek voltak az ellenfelek! Ahogyan a szovjetek 1944-ben úgymond menetből akarták elfoglalni Budapestet, és Sztálinnak megígérték, hogy november 7-én már a győzelmi jelentéseket lehet ünnepelni. Ehhez képest Budapest ostroma elhúzódott három hónapon keresztül. Megjegyezzük, a túlerő akkor is hatalmas volt. De 1956-ban már tényleg nem lehetett semmilyen tekintetben arról beszélni, hogy bármiben is egyenrangú felekről lett volna szó. Nem. Arról volt szó, hogy a magyarság identitásában szunnyadó hazaszeretet, öntudat, bátorság arra sarkalta a pesti srácokat, hogy akár géppuskasortüzek kereszttüzében átszaladva, egy ócska benzines palackkal megsemmisítsenek egy szovjet tankot!

A kommunista elnyomás elleni harc igazi hősei így nem a politikusok voltak, hanem a pesti srácok. Igazán ők érezték a lelkük mélyén azt a hívószót, hogy szembe kell szállni a nemzeteket és a hagyományokat romboló internacionalista ideológia ellen. Az ő harcukból kell erőt merítenünk, mivel az Európát sújtó válság a mai napig tart: a politikai marxizmus helyett a kulturális marxizmussal; a vörös hadsereg helyett pedig az Európán kívülről érkező megszállókkal kell a Mi generációnknak megküzdenie. Ez a küzdelem pedig legalább olyan elhivatottságot követel meg Tőlünk, mint ’56 hőseitől. Olyan elhivatottságot, ami hogy méltók legyünk őseink példájához. A mai magyar ifjúság vajon képes lenne/lesz erre?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.